Egy madeirai történet

Meghívták a kislányomat szülinapra paintballozni itt a szigeten. Ez volt az első meglepetés ebben a történetben, mert nem is tudtunk róla, hogy van paintball Madeirán. Hihetetlen, de négy év után még mindig fedezünk fel új dolgokat.

Címnek egy GPS-koordináta volt megadva, ahová mikor megérkeztünk, egy útkereszteződésben találtuk magunkat. Lehetett továbbmenni egyenesen, jobbra vagy balra, visszafelé, és még egy kis bekötőúton, egy barna, rozsdás kapubeálló mögötti földúton, egy elhagyatott telekre.

Tanakodtunk egy ideig, hogy most merre tovább, majd először lementünk jobbra, autóztunk pár percig, de az egyre meredekebb és szűkebb hegyi utak miatt visszafordultunk. A rozsdás kapubeállót céloztuk meg másodszorra, bár elég furcsa volt, hogy nincs ott egy tábla vagy bármi, ami mutatná, hogy paintball erre. Ennek ellenére behajtottunk. Az a kis vékony földút viszont egy erdőbe vezetett, és ott megszűnt. A fák közötti füves avarra nem tűnt jó ötletnek behajtani, ezért visszafordultunk a főútra a kereszteződéshez.

Megpróbálkoztunk egy balkanyarral, szerencsére ott láttunk egy családot, és megkérdeztük őket, hogy útba tudnak-e minket igazítani. Azonnal visszafordítottak, mondván, hogy az első gondolatunk, a jobb kanyar volt a nyerő, ott tovább kellett volna menni addig, amíg nem találunk egy piros kaput.

Elindultunk visszafelé. A kereszteződésben találkoztunk a szülinapos családdal, akik tanácstalanul álldogáltak ott, hogy most merre tovább, hiszen nekik is csak az a GPS-koordinátájuk volt, amit nekünk továbbküldtek.

Mondtuk nekik, hogy kövessenek, mi már tudjuk a tutit!

Elindultunk tehát együtt jobbra, a keskenyedő, meredek hegyi utakon. Nem tűnt jó ötletnek – hogy értsétek: két kézzel ki voltam támaszkodva előre, és két lábbal nyomtam a féket, miközben a fogaim között préseltem az ilyenkor megszokott mantrámat: „Tomi, Tomi, Tomi”, ami annyit tesz, hogy itt halunk meg, mindjárt lezuhanunk, csinálj már valamit, de a gyerekek előtt ezt nem mondhatom.

Tomi meg is értette, és az egyik lehetőségnél egy meredek, szűk utcán félrehúzódott, hogy ott visszafordul, mert itt már biztos nem lesz se paintball, se piros kapu, már lejöttünk a térképről. De ekkor a mögöttünk jövő szülinapos család dudával jelzett, hogy menjünk tovább, mert már mögöttük is jön egy autó rájuk tapadva, amelyik egész úton dudál, nyilvánvalóan azért, mert feltartjuk a bénázásunkkal.

Így hát mentünk tovább, a dudálást csak nem hagyták abba. Már ott tartottam, hogy kiszállok, és megmondom, hogy cseréljünk autót, és menjenek le a hegyről a miénkkel, ha annyira sürgős.

Végül leértünk a hegyről ki egy normális útra, ahol végre kikerülhettek volna a dudálós helyiek, de ehelyett kézzel-lábbal integettek, dudáltak, megálltak mögöttünk, és szaladtak át hozzánk. Kiderült, hogy az a család volt, amelyik útba igazított minket, majd rájöttek, hogy hülyeséget mondtak, nem is arra kellett menni, és eddig jöttek utánunk dudálva, integetve, hogy álljunk már meg.

Na, ez az igazi Madeira.

Az anyuka, aki nem beszélt angolul, pikk-pakk cselekedett. Kinyitotta a hátsó ajtónkat, összerendezte a gyerekeimet egymás mellé, beültette melléjük a fiát, hogy majd ő mutatja az utat, mint egy élő GPS. Vittük magunkkal. A fiú beszélt kicsit angolul. Nem győzött elnézést kérni, hogy rosszul emlékezett, nem is piros a kapu, mert már lekopott, és barna, rozsdás… Itt már tudtuk, hogy ott mi már jártunk, csak mivel egy erdőbe vezetett az út a rozsdás kapun át, ott inkább visszafordultunk. Nem kellett volna.

De nem is ez volt akkor már a lényeg. Le voltam döbbenve újfent, hogy milyen emberek élnek ezen a szigeten. A vasárnapjukból mennyi időt és energiát szántak arra, hogy vadidegen emberek után menjenek, hogy segítsenek nekik. A döbbenet mellett egy másik érzés is szinte megbénított: a szégyen, hogy én mindeközben azt hittem, hogy csak le akarnak dudálni minket az útról, mert sietnek.

Percekig ültem csendben az autóban, és próbáltam helyretenni az összevissza kuszálódott érzéseimet. Eszembe jutott, milyen érzés volt, mikor először léptem erre a szigetre, és először tapasztaltam meg ezt az önzetlen, tiszta, romlatlan emberi hozzáállást, amibe menthetetlenül beleszerettem. Sok ilyen történetet megírtam a könyvemben, hogy értsétek, mi vezetett ahhoz, hogy 6 hét alatt feladjuk a szuper hamburgi életünket, és ideköltözzünk. Ezért is lett Miért éppen Madeira a könyv címe.

Éreztem minden porcikámmal, hogy erre volt szükségem: ki kellett szakadnom a nagyvilági életből, mielőtt teljesen felemészt az emberi gyarlóság, rosszindulat, üresség. Madeira nekem még mindig olyan, mint egy kijózanító pofon, ami helyrerak. Ezt éreztem, miután kiderült, hogy miért dudáltak végig. Elképesztő görbe tükröt tartott elém az az anyuka. Nem beszéltünk közös nyelvet, nem is kellett, egymásra néztünk, és éreztük egymást. Nem bántam, hogy átülteti a gyerekeimet és rendezkedik az autómban, tette, amit a tisztán emberi érzése diktált, és ránk bízta a fiát. Ez elképzelhetetlen lenne egy nagyvárosban, idegen emberek között. Itt természetes.

Madeira számomra mindenekelőtt egy olyan környezet, ahol ez természetes. Ettől olyan különleges és szerethető. Persze mindemellett gyönyörű is, és fantasztikus a klímája, de én még mindig azt mondom, hogy a helyi emberek teszik igazán különlegessé. Emiatt vagyunk még mindig itt. ❤️