Felújítás Madeirán

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy senkit sem szeretnék elriasztani Madeirától, szeretek itt élni, szeretem az embereket és mindent, amit ez a sziget adni tud. De igen, most jön egy DE! Vannak dolgok, amik nem működnek olyan flottul, mint amihez hozzászoktunk Németországban. Az egyik ilyen, a szakemberek nem is tudom hozzáállása vagy hozzáértése a munkához. A probléma alapvetően három részből áll.

1. Az egy dolog, hogy totál megbízhatatlanok, vagy jönnek a megbeszélt időpontra vagy nem, vagy szólnak ha mégsem tudnak jönni vagy nem és hagyják, hogy egész nap otthon ülj és várj miközben egymillió másik helyen kéne éppen lenned. Ez azért már önmagában is bosszantó, nem tudom, talán túl elnémetesedtem már, de engem nagyon érzékenyen érint, ha valaki játszik az időmmel. Egyszerűen tiszteletlenségnek tartom a másikkal szemben.
   

2. A második probléma akkor következik, amikor megérkeznek. Szó szerint cipőstől rontanak a házba. Akkor is, ha éppen esik és nyakig sárosak. Képesek átgázolni mindenen. A világos színű padlótól kezdve a bolyhos puha fehér szőnyegekig. Résen kell tehát lenni és egyrészt azonnal a kezükbe dugni az egyszerhasználatos cipő védőt, másrészt figyelmeztetni, hogy ha újra kimegy valamiért, akkor vegye le... Mert szó nélkül felveszi, azzal nincs semmi probléma, még meg is köszöni, de utána simán ki-be mászkál benne, amivel lássuk be már semmit sem érünk, mert ugyanolyan koszos, sáros, mint a cipője. Nekem ezeket a dolgokat nehezemre esik megérteni, hogy másnak miért nem természetes, miért kell egyáltalán felhívni rá a figyelmet. Nekik meg én vagyok a hülye, mert el sem tudják képzelni, hogy mi mennyire imádunk a szőnyegen hemperegni, birkózni a gyerekekkel, vagy a padlón kirakózni, vasutat építeni, legózni, ahová emiatt nem tartozik a sáros cipőnyom. Már attól felmegy az agyvizem, hogy ezt magyaráznom kell valakinek. Cipő nem tartozik a házba, még a kutya lábát is megtörlöm, mikor visszajövünk sétából. Ettől még nem vagyok tisztaságmániás, sőt pont hogy el akarom kerülni, hogy takarítanom kelljen. Ez egyszerűen csak igény egy kellemes, tiszta, élhető kényelmes otthonra, ahol jó együtt lenni.
   

3. Amikor eljutottunk odáig, hogy megcsinálja amiért jött (és közben nem hagyott életre szóló nyomokat a házadban, mint például fekete/vörös földes cipőnyom a világos színű szőnyegen vagy fekete ujjlenyomatok a frissen festett fehér ajtón vagy a lépcsőfordulóban a létrájával levert fal... mind megtörtént) akkor megkínálod őket egy kávéval, pohár vízzel, amit rendszerint nagy örömmel elfogadnak. Maga a munkavégzés igazából 80 százalékban mindig oké. A 20% nem oké az a részletek és az apróságok. A finom munka. Mint például a szilikonozás. Amit én eddig nem is nagyon ismertem vagy vettem észre életemben. (Aki hasonló cipőben jár, annak mondom, hogy az a bizonyos vékony fehér/átlátszó vagy akármilyen színű EGYENES csík bizonyos illesztéseknél pl. a fürdőszobákban.) Most mindenhol látom. Az óceán nem hullámzik úgy mint a mi szilikonjaink a házban. Vastagon felkenve csempére ablakkeretre... A kávésbögre majd kiesik a kezemből, mikor tágra nyílt boci szemekkel megkérdezi, hogy jó lesz így? Ami ilyenkor átfut az ember fején... De ehelyett csak annyit mondasz, vagy inkább félénken kérdezed, hogy: nem... és közben komolyan elgondolkozol, hogy vajon csak viccelt? De hamar rájössz, hogy nem, mert ő ettől a szótól kiborul és sírni kezd, elpanaszolja, hogy meghalt a testvére a hétvégén, amikor mellesleg neki épp az esküvője volt és most meg majd még kirúgja a főnöke is és van két kislánya akiket alig tud eltartani... Szó nélkül fizetsz és két táska használt ruhával és játékokkal távozik meg egy ígérettel, hogy ki fogja javítani a hibát valaki más, aki jobban ért hozzá.

Augusztusban kezdtük a ház felújítását vagy inkább átalakítását mert mindössze 10 éves házról van szó. Új padló és kompletten lecserélt újragondolt fürdőszobák, külső belső festés, külső burkolatok cseréje. Ez tart még midig, most március van. Már mondjuk csak utómunkák, javítások vannak, de még mindig nem vagyunk kész. Nem is hiszem, hogy valaha kész leszünk. Azt hiszem sok mindent el kell fogadnom úgy, ahogy van mert egyszerűen nem tudják jobban megcsinálni. A baráti körömben sokan járnak hasonló cipőben és ők is hasonló élményekről számolnak be. A pontosság, precizitás lényegében ismeretlen fogalom errefelé. Mindezek ellenére ezalatt a pár hónap alatt szinte már már barátok lettünk a csapat több tagjával. Sok minden történt, ezalatt az idő alatt. Sírtunk, nevettünk, ettünk, ittunk, szurkoltunk a vb alatt együtt. Sokat tanultam tőlük a madeirai élettempóról, türelemről és talán én is tudtam nekik átadni valamit. Azt megtanultam, hogy nem érdemes őket siettetni. Úgy is abban az ütemben jönnek vagy nem jönnek, dolgoznak vagy nem dolgoznak ahogy ők akarnak. Megtanultam, hogy az ebédidő szent és ezt ők nagyon komolyan is veszik. Lefekszenek bárhol, ahol éppen vannak. A házban a földön, az udvaron a kövön, vagy kint a ház előtt az árokparton. Ez azért elég bizarr látványt nyújt, amikor épp a második extra hónapodat fizetted ki az apartmanban, novemberben, mert a szeptember végére késznek igért házad még mindig nincs kész és nincs beköltözhető állapotban. De nincs mit tenni. Te vagy itt az idegen, neked kell hozzájuk alkalmazkodni és ez egyébként nem is olyan nehéz. Akármi történik, nem lehet rájuk haragudni, legalábbis nem sokáig. Nagyon érzékeny és csupaszív emberek. A német hidegvér és távolságtartás után, amivel nem tudtam azonosulni, most aztán kaptam rendesen érzelmeket. Ennyi sírást 10 év alatt nem tapasztaltam Németországban, ennyi szőrös feneket meg még életünkben nem láttunk... a gyerekek nagy örömére. (A portugálok igen erős sötét szőrzettel rendelkeznek és szeretik a laza gatyókat... így aztán akárhova lehajolnak, többet látsz, mint szeretnél... legyen elég ennyi.)

A kivitelezőnk egyébként folyamatosan küldte az embereket, mindenkinek szívesen ajánlom. Mindenkit ismer a szigeten, mindenre azonnal tud megoldást, pótmegoldást kínálni, embert küldeni (legyen szó padlózásról, festésről, kőművesmunkáról, vízvezeték szerelésről, villanyszerelési munkálatokról, medence csempézésről ... bármiről) Aztán az ember vagy jön vagy nem, meg tudja oldani vagy nem. Te meg vagy megtanulsz együtt élni ezzel a mentalitással vagy nem, vagy lejjebb tudsz faragni bizonyos elvárásaidból és azokra a pozitív dolgokra koncentrálni itt a szigeten, amelyek sok szempontból felül is múlják az elvárásaidat vagy nem.

Mi úgy döntöttünk, hogy a jó dolgokra koncentrálunk. Már szállóigévé vált nálunk a mondat, hogy “de van egy medencénk”. Ezt úgy kell elképzelni, hogy szólok Tominak, hogy jöjjön nézze meg hogy néz ki ez a szilikon, nézzük két percig, hümmögünk, majd egymásra nézünk és jön a mondat... “De van egy medencénk”. Ami egyébként ereszt, már az első perctől kezdve, le is volt eresztve, újra lett csempézve, fugázva, három vízvezeték-szerelő dolgozott rajta, ki lett cserélve a pumpa és még mindig ereszt. De nem baj, mert után lehet tölteni, nem baj, mert Tomi múlthéten pont a szülinapomon rájött végre hol ereszt így egyszer talán az is meg lesz végre csinálva. És legvégül nem baj, mert ennek ellenére tökéletesen lehet használni, finom meleg a víz és reggelente időjárástól függetlenül lehet nagyokat úszni. Így azért túl lehet élni itt. Nem panaszkodunk.

Ha érdekelnek rövidebb, naprakész bejegyzések tőlem, kövessétek a facebookon az abigelet nevű oldalamat.

Legyetek jók,

Abigél