top of page
Search

Madeira Projekt 2.

Ház eladása Németországban

Miután meg hánytuk vetettük, hogy Madeira számunkra tökéletesen élhető helynek tűnik, szuper klíma, gyönyörű környezet, tiszta levegő, jó suli, remek emberek, elkezdtünk a kivitelezésen gondolkodni. Mondhatni új szintre lépett a Madeira projekt. A tervezési szintre. Ezt nagyon fontos kiemelnem, mert a döntés mindig a legnehezebb. Az első lépés a változás felé. Miután a döntési szintet átléptük, nem volt tovább kérdés, hogy elhagyjuk Németországot, pedig számtalan nehézségbe és akadályba ütköztünk még, ezeket le fogom írni, de ezen az új szinten ezek már soha nem bírhatnak akkora erővel, hogy visszatartsanak. Ezek csak technikai nehézségek, amiket meg kell oldani. Picinyke szépséghibák. A döntés a projekt 90 százaléka. Ott lehet milliószor visszalépni, gyávának lenni, félni, várni még... Utána átáll az agy és nem kifogásokon gondolkodik tovább, hanem megoldásokon. Komolyan mondom, higgyétek el nekem, az ember teljesen megváltozik, miután eldöntötte, hogy lép. Talán az adrenalin, nem tudom, de onnantól minden felgyorsul, alakul, leegyszerűsödik. Megoldást talál mindenre. Évekig tartott meghoznunk a döntést, de azután 6 hét alatt! Tényleg 6 hét alatt felszámoltuk a szuper német életünket, eladtuk a házunkat és 2 macskával, 2 gyerekkel és 12 bőrönddel na meg egy hatalmas konténerrel Madeirára költöztünk.

Az első és legfontosabb kérdés az volt, hogy hogyan? Hogy a fenébe tudnánk a 10 év alatt felhalmozott összes cuccunkat, bútorainkat, egymillió könyvünket, a gyerekek játékait, az autót szóval az egész életünket összepakolni és mégis hány és mekkora konténer kellene ehhez. Lementem a pincébe szétnézni, megállapítottam, hogy ez teljes mértékben kivitelezhetetlen, ezért úgy döntöttünk, hogy a ház marad, a cuccok maradnak, csak mi megyünk és bútorozott lakást bérlünk Funchalban. Mennyivel egyszerűbb nem? Ezt a házat meg ki is adhatnánk, jobb is, ha van visszaút és ha bármi nem jól sülne el, akkor van hova visszajönnünk. Meg is vettük a repülőjegyeket csak oda, február közepére, mert így megvolt a gyerekeknek egy lezárt félév és akkor kezdődött egy hét síszünet. Ez könnyen ment, már csak hátra kell dőlni és győzni kivárni a hideg, sötét, ködös Hamburgban, hogy repülhessünk vissza a meleg napsütésbe. Ember tervez ugye? Mivel már a tervezési szakaszban voltunk, úgy gondoltuk, hogy elérkezett az idő, hogy megosszuk terveinket a barátokkal, szomszédokkal. Így is lett. Itt kezdődtek a gondok. Az egyik szomszéd megkérdezte, hogy azt tudjuk-e, hogy a ház üresen nem állhat ott, mert akkor valami külön biztosítás kell rá, ami drága, inkább megéri kiadni. Nem tudtuk, de no problemo akkor kiadjuk. Egy másik szomszéd viszont ekkor közölte, hogy ha úgy adjuk el, hogy előtte ki volt adva, akkor már nem tudjuk adómentesen eladni, hanem a nyereség után adózni kell és most fent vannak az ingatlanárak, biztos, hogy nyereséggel tudjuk eladni. Az első gondolatom az volt, hogy nem baj, nagyobb probléma lenne most ilyen rövid idő alatt egy ház eladást, meg konténeres költöztetést megszervezni, kivitelezni. A második gondolatom azonban az volt, hogy mégis mennyire vannak fent az ingatlanárak? Mekkora nyereségről beszélünk? Este megnéztem az ingatlanportált, ledöbbentem. A környékünkön lévő hasonló technikai kondíciókkal bíró házak árai a plafonon voltak. A mi házunk pedig újabb is, jobb helyen is van és hát gyönyörű. Szívem lelkem beletettem az elmúlt 7 évben és végre kész van, egyszerűen tökéletes. Az életművem. Úgyhogy, mivel igazából úgy sem akartam eladni, mert már nagyon szoros volt az idő ilyesmihez, csak kíváncsiságból péntek este feladtam egy hirdetést, olyan árat megjelölve, amit nem szégyelltem. Illetve kicsit szégyelltem, de úgy voltam vele, hogy nekem viszont ennyiért érné meg magamra venni az eladással járó kellemetlenségeket. Szuper fotóim voltak, mert egyszer már elkezdtem ingatlan fotózást tanulni és otthon gyakoroltam. Hirdetés kész, enter. Nem számítottam válaszra a következő egy-két hétben, hónapban. De arra végképp nem számítottam, hogy 12 család jelentkezik a következő fél órában. Egy óra múlva már 20. Teljes döbbenet. Mindenkinek megírtam, hogy igen, még meg van... holnap meg lehet nézni 13-tól 17 óráig. Mindenki jöhet amikor kedve tartja. Másnap tettem ki sütit, üdítőt cukorkákat és elkezdtek érkezni az emberek. Anyukák, apukák, gyerekek. A ház tökéletes volt. Nem volt szükség mindenkivel körbe mennem, engedtem, hogy egyedül fedezzék fel, elképzelhessék az életüket ott. Az emberek elképesztően kedvesek voltak. Mindenki imádta a házat. Volt, aki azt mondta, hogy higgyem el, ő mindig mindenhol talál valami kifogásolni valót, de itt egyszerűen nem megy. Tökéletes. Volt, aki sajnálkozott, hogy nem lehet lejjebb menni az árral, mert tudta, hogy ennyi hitelt nem kaphat. Volt, aki úgy kezdte, hogy ő fölé megy az árnak, nehogy igent mondjak valakinek anélkül, hogy szólnék. Nap végére több, mint 5 ajánlatunk volt. Egymásra licitáltak és az árat még feljebb tornázták. Másnap, vasárnap, az egyik párnak igent mondtunk. Annak a párnak, aki még gyorsabban akart házat venni, mint mi eladni. Annyira féltek, hogy nem kapják meg, mert mégsem költözünk el, hogy legszívesebben ott a helyszínen aláírták volna az adásvételi szerződést. Ilyen hamar azért nem ment, de köszönhetően egy nagyon kedves közjegyző ismerősömnek, akinél ez elmúlt években dolgoztam, soron kívül kaptunk Notar időpontot és minden gyorsan és flottul ment. Így adtam el a gyönyörű négyszintes házamat Németországban, ügynök nélkül, 2 nap alatt, dupla áron. Azt a házat, amit 7 évvel ezelőtt a 9. kerületi picike lakásunk árából finanszíroztunk meg, és úgy volt, hogy a hitelt életünk végéig nyögni fogjuk. Ha valaki akkor azt mondta volna, hogy 7 év múlva egyösszegben visszafizetem a hitelt és az értékének megfelelő összeggel a zsebemben Madeirára indulok, szerintetek elhittem volna? De várjátok ki a végét. Innen felgyorsultak az események. De ez már egy új történet.

Puszi, ölelés, aBigélet

251 views3 comments

Related Posts

bottom of page