Madeira Projekt 4.

Landolás Madeirán extrákkal, avagy Porto Santo kaland

Miközben az egész életünk egy konténerbe zárva Lisszabon felé tartott, mi a két gyerekünkkel, két cicánkkal és 12 bőrönddel (amiben persze csak a legnélkülözhetetlenebb dolgaink voltak, a következő 2-8 hétre amíg a konténer megérkezik, vagy pedig arra az esetre, ha esteleg elsüllyedne az Atlanti-óceánban) repülőre szálltunk abban a reményben, hogy 4 röpke óra múlva Madeira fővárosában, Funchalban, a Christiano Ronaldo repülőtéren landolunk. Róla nevezték el a repülőteret, ő ugyanis innen származik, Madeira nagy büszkesége. Szobrot is állítottak neki, múzeuma és szállodája is van Funchal kikötőjében. A repülőn volt wifi, egész úton cseveghettem a barátokkal, búcsúzkodtunk, sírtunk, nevettünk, terveztük, hogy ki hányszor fog meglátogatni a szigeten. 4 röpke óra múlva Funchal fölé értünk, mindenkitől elbúcsúztam, közöltem, hogy megérkeztünk, mindjárt landolunk... De ebben hatalmasat tévedtem. Funchal fölött köröztünk ugyan, de közölték velünk, hogy túl nagy a szél, nem engednek leszállni.

Ilyesmiről olvastam korábban rémhírterjesztő hatásvadász oldalakon, amikor még a döntési fázisban volt Madeira, hogy a funchali repülőtér a világ egyik legveszélyesebb repülőtere a fekvése miatt, csak speciálisan képzett pilóták és csak megfelelő időjárási körülmények között szállhatnak le itt. Több ponton mérik a szelet, ami ha meghalad egy bizonyos fokozatot, nem engedik a gépeket leszállni. Órákig tartó körözések és átirányítások lehetnek ilyenkor... Ez fel is került a negatív oldalra a pro-kontra listánkon, de nem sikerült eltántorítania a költözéstől. Végülis mekkora az esély, hogy az ember belefut egy ilyen helyzetbe?

Nekünk sikerült pont a költözés napján megtapasztalnunk, hogy csekély esély ide vagy oda, de ami megtörténhet, az bizony néha meg is megtörténik. Közölték velünk, hogy sok gép várakozik, köröz már előttünk, mi nem állunk be a sorba, mert nincs elég üzemanyag, hanem leszállunk Porto Santon. Ez egy Madeirához tartozó picinyke sziget, összesen 11 km hosszú és ebből 9 km gyönyörű fehér homokos strand. Madeira, de inkább egész Portugália elitje ide jár nyaralni. Terveztük meglátogatni majd a jövőben, már kiderítettük, hogy reggel és este indul komp a két sziget között, amivel 2 és fél óra az út, vagy pedig repülővel 10 perc. De most? Két cicával? 12 bőrönddel? Úgy, hogy nincs szállás miközben Madeirán kettő is van? Tomi megnyugtatott, hogy a repülőtársaság intéz szállást, emiatt ne aggódjak.

Átmenetileg picit meg is nyugodtam, de nem tartott sokáig. Porto Santon a landolás után közölték velünk, hogy nincs hely a helyi szállodákban ennyi embernek, mert már érkezett pár gép előttünk is, akiket el kellett szállásolni. Mi tankolás után tovább repülünk Gran Canariara, ami kb. egy órányi repülő út, ott lesz szállás, már le is foglalták nekünk. Holnap reggel pedig újra visszarepülünk Madeirára és bízva a kedvezőbb időjárási körülményekben, megpróbálunk újra leszállni. Természetesen felajánlották, hogy Porto Santon kiszállhatunk, de felhívták a figyelmünket, hogy onnantól kezdve magunkra lennénk utalva, a repülőtársaság nem vállal tovább felelősséget. Teljesen bepánikoltam. Tudtam, hogy döntenem kell, gyorsan. Zakatolt a szívem, forgott az agyam. Minden kis idegsejtem azt diktálta, hogy szálljunk le itt. Ennél közelebb ma nem juthatunk, de messzebb mi értelme menni? Mi van akkor, ha holnap sem tud a gép Madeirán leszállni? Ma szombat van, hétfőn kezdődik a suli a gyerekeknek. Innen legalább van komp, amivel áthajózhatunk, ha minden kötél szakad. De ha itt leszállunk, akkor tényleg magunkra maradtunk, a társaság sem szállást, sem semmilyen útiköltséget nem vállal a továbbiakban. Nehéz döntés és gyorsan kellett meghozni, mert tankolás után a gép felszáll...

Így is lett, de már nélkülünk. Én ugyanis úgy döntöttem, hogy kiszállunk, és a kezünkbe vesszük a sorsunkat. Tomi maradt volna. Általában hallgatok rá, de most bevállaltam, hogy másképp döntök. Tudtam, hogy ha most maradunk, akkor semmi ráhatásunk sincs a dolgokra a továbbiakba. A társaság dönti el mikor hova repülünk, hol szállásolnak el. Itt Porto Santon már szinte otthon vagyunk és a magunk urai vagyunk. Érdekes érzés volt látni elrepülni a gépünket és ott állni egy vadidegen szigeten 2 gyerekkel, 2 macskával és 12 bőrönddel, vacsora időben, úgy, hogy nincs szállás, nem ismerünk senkit és merült a telefonunk.

Ha azt hiszitek, hogy ez szívás, akkor igazatok van, hogy mekkora szívás az viszont csak akkor derült ki, mikor sorra hívtuk az összes szállodát Porto Santon és mindegyikben közölték, hogy macskát nem lehet vinni. Ekkorra már besötétedett és mi még mindig a reptéren dekkoltunk, mert nem volt hova menni. Tomi egyszer se vágta a fejemhez, hogy rosszul döntöttem, vagy hogy maradni kellett volna a repülőn, de én mégis nagyon hibásnak éreztem magam. Miattam voltunk ekkora bajban. Én döntöttem úgy, hogy leszálljunk. Éreztem, hogy valamit tennem kell, nem eshettem kétségbe és nem mutathattam a gyerekek előtt, hogy félek. Már csak a csoda menthet meg, hogy ne töltsük a reptéren az éjszakát.

Úgy döntöttem, hogy segítséget kérek és írtam az egyik helyi facebookos csoportba. Leírtam, hogy mi történt velünk, hol vagyunk, szállást keresünk, cicákkal. Tud-e valaki segíteni. Aki ismer, az tudja, hogy ez mit jelentett nekem. Nagyon nem szeretek segítséget kérni. Ha csak rólam lett volna szó, most sem kértem volna. Simán aludtam volna a reptéren. De a gyerekek miatt, meg kellett tennem. Már fel voltam készülve, a negatív, megalázó kommentekre, hogy milyen felelőtlen anya vagyok. Nem érdekelt. Nem tudtak volna jobban bántani, mint amennyire abban a percben én bántottam magam. De semmi ilyesmi nem történt. Pillanatok alatt záporoztak a válaszok. Jelölték egymást az emberek, hogy kinek van ott háza, apartmanja éppen szabad. Aki nem tudott érdemben segíteni, csak közölte, hogy követi az eseményeket és lélekben szurkol nekünk. Virtuális öleléseket küldtek. De ami a legfontosabb, hogy pikkpakk megoldást találtak nekünk. Addig osztották a posztomat és jelölgették egymást az emberek, amíg találtak egy nőt, akinek van is háza, szabad is, macskát is vihetünk. Azonban nincs a szigeten, de a takarítónőjénél van a kulcs, akit oda is rendelt, hogy készítse elő a házat nekünk. Taxival elindultunk a házhoz. Meg voltunk mentve. Kicsit elbőgtem magam, mert már tudtam, hogy minden rendben lesz. Megengedhettem egy percnyi gyengeséget.

A taxis felajánlotta, hogy másnap megmutatja nekünk a szigetet. Ha már itt ragadtunk, legalább használjuk ki. Mire a házhoz értünk, a takarítónő mindent előkészített, felajánlotta, hogy elvisz minket vacsorázni és bevásárolni valamit reggelire. Nem akartuk elhinni, hogy ennyire kedvesek és segítőkészek az emberek. Megvárta míg bevásárolunk, visszavitt bennünket a házhoz és megadta a számát arra az esetre, ha valamire szükségünk lenne. A taxis másnap megmutatta a szigetet és ajánlott éttermeket, ahol garantáltan finomat fogunk ebédelni. Úgy volt, hogy később kivisz minket a reptérre, viszont mutatott egy appot, amin követni lehet a landoló vagy éppen a Madeira fölött köröző gépeket. Azt mondta, hogy egész nap figyelte, mert aggódik miattunk. Látta, hogy egész nap nem engedtek gépeket leszállni, ezért inkább a kompot javasolja. Igaz, hogy az 10 perc helyett 2 óra, de biztosan átvisz minket még ma Madeirára. Hallgattunk rá. Hagytuk a repülőt. Kompoztunk. A komp hatalmas volt és nagyon kényelmes. Több étterem, mozi, játszóház, klub, bár volt rajta. Megvacsoráztunk és kártyáztunk míg feltűntek az ablakban Madeira fényei. A taxis még Porto Santon felhívta egy barátját Madeirán, akinek szintén nagy autója van, elmondta neki, hogy itt egy család 12 bőrönddel, 2 gyerekkel, két macskával, akik érkezni fognak a komppal és megkérte, hogy várjon minket és segítsen nekünk. Ő felpakolt minket a kompra és a barátja Funchálban már táblával a kezében, mosollyal az arcán várt ránk.

Ilyenek ezek a madeirai emberek. Szinte hihetetlen, igaz? Pedig minden szó igaz és még mennyi minden mondanivalóm van róluk. Ez itt egy nagyon különleges hely, nagyon különleges emberekkel. Olyan értékekkel, amit már elveszni véltem az elmúlt évek során. De itt az Atlanti-óceán közepén egy piciny kis szigeten újra megtaláltam. Jut eszembe, tudjátok mi lett az eredeti gépünkkel? Ezt sem fogjátok elhinni. Dönteni ugye mindig nehéz, de a legrosszabb, hogy az esetek nagy részében sosem tudjuk meg, hogy mi lett volna, ha másképp döntünk. Most megtudtuk. A gépünk elrepült Porto Santoról Gran Canariára. Másnap újra megpróbált leszállni Madeirán. Nem sikerült. Elrepült Tenerifére ott töltötték a második éjszakát. Harmadnap sem sikerült leszállni Madeirán, elrepült Faróba, ahonnan végül visszarepült Hamburgba. A fedélzetén az összes utassal, akik velünk ellentétben nem szálltak ki első nap Porto Santon. Utólag kiderült, hogy jó döntést hoztam és nem csak azért, mert így nem kerültünk vissza Hamburgba, ahol már se házunk, se a holmink nem volt, hanem mert ebből a rémtörténetből az itteni emberek egy tündérmesét varázsoltak nekünk. Mi elsősorban ezért vagyunk itt. Az itteni emberek teszik igazán különlegessé ezt a helyet. Persze a Poncha se rossz, meg a madeira wine... De arról külön írok majd.

Iratkozzatok fel és tartsatok velem legközelebb is.

Ha érdekelnek rövidebb, naprakész bejegyzések tőlem, kövessétek a facebookon az abigelet nevű oldalamat.

Puszi, ölelés, Abigél