top of page

Abszurditás

Amikor egy, az Atlanti-óceán közepén lévő picinyke szigeten, 24 fokban, egy nemzetközi iskolában a gyermeked karácsonyi koncertjén, ahol angolul, németül, franciául, kínaiul, spanyolul, portugálul adják elő a legszebb karácsonyi énekeket, majd a meghitt fennkölt hangulat közepén egyszer csak elhangzik a színpadon magyarul egy b...meg.

Az már önmagában abszurd, hogy 24 fokban mész karácsonyi koncertre. Nekem legalábbis ezt fejben helyre kellett tenni, mert sehogy sem sikerült karácsonyi hangulatba kerülnöm estére, miután egész délelőtt a napon sütkéreztem. De ha menni kell, hát menni kell. A koncert kezdési időpontja előtt 1 órával le kellett adni a gyerekeket a funchali kongresszusi központban, így még pár szülővel beültünk az egyik közeli kávézóba, ahol a brazil - horvát meccs tartotta éppen hipnózisban az embereket. A végén 11-esekkel kiestek a brazilok, aminek a portugálok nem éppen visszafogottan örültek. Mi pedig velük örültünk, mert az öröm ragadós, ahogy ők örülnek, az meg különösképpen.


Ebben a megközelítőleg sem karácsonyi hangulatban érkeztünk vissza a koncertre, ahol örömmel konstatáltuk, hogy mindenki telefonnal, kamerával a kezében várja imádott gyermeke színpadra lépését. Ez azért volt nagy boldogság számunkra, mert a Hamburgban töltött 10 év alatt egyszer sem tehettük meg, hogy a gyerekek óvodai, iskolai szerepléséről egyetlen fotót is készíthessünk. Ha csak azért elővetted a telefonodat, hogy lehalkítsd, minimum 3 anyuka (ezeket ott helikopter szülőknek hívják) vetette rád magát, hogy a gyereke személyiségi jogait védje és minimum 6 másik (a szar anyák) kapta elő rajtad felbátorodva szintén a telefonját és kezdett azonnal fotózni, videózni. Gondolván, ha neked szabad, akkor nekem is vagy amíg téged felkoncolnak, addig engem legalább nem figyel senki... ebből pedig általában igen hamar népfelkelés tört ki. A lényeg, hogy a németek adat és személyi jogvédelmi őrületének köszönhetően egyetlen rögzített emlékünk sincs ebből az időből, ami nekem nagy fájdalmam. Körülnézve konstatáltam, hogy az összes német ismerősünk hasonló okokból, mint amit felvázoltam, hatalmas vigyorral tartja magasba a telefonját és élvezi istenadta jogát, hogy végre felvételt készíthet a gyerekéről más gyerekek társaságában is.


Ennyit a felvezetésről.


Az előadás fantasztikusan sikerült, a gyerekek virtuálisan körbe utazták a földet, hatalmas kivetítők segítettek vizualizálnunk, hogy épp merre járunk a világban és az adott ország nyelvén egy rövid angol nyelvű bemutató után énekeltek is egy két karácsonyi dalt. Magyarországon nem jártak, magyarul nem énekeltek. Talán nem is tudják, hogy magyarok vagyunk. Kicsit szégyelltem is magam, hogy német állampolgárként jelentkeztünk a suliba. (Aminek csak annyi oka volt, hogy amikor nyáron otthon voltunk és a gyerekeknek új útlevelet csináltattunk, azt mondták az okmányirodában, hogy nem küldik ki külföldre, adjunk meg magyar címet, így a mamáékhoz kerültek az útlevelek és ott el is felejtődött az egész. Majd kihozzák, ha jönnek. Nem volt sürgős, mert ott voltak a német iratok és mivel az egész Madeirára költözés elég hirtelen és gyorsan zajlott, csak a német okmányok álltak a rendelkezésünkre.) Ezen filozofáltam magamban, meg azon, hogy milyen jó lett volna, ha Budapestet is bemutatták volna, mint Berlint, Londont, Párizst… Vagy milyen jó lett volna a “Kiskarácsony, nagykarácsony”-t hallani egy ilyen szuper nemzetközi iskolai előadáson… Ekkor két idősebb gyerek jött a színpadra, hogy felkonferálják a következő állomást és az egyikük sajnos belesült a szövegébe. Látszott rajta, hogy nagyon izgul, elrontotta a szövegét, amit angolul hadart, majd félig a mikrofon mellé, csak úgy magának, de hozzáértő füleknek jól érthetően és hallhatóan, elmormolt magyarul egy b…meg-et.


Na ez az, amire nem vagy felkészülve egy ilyen helyen, egy ilyen szituációban, 24 fokban, a világ végén, egy karácsonyi koncerten az O Tannenbaum után. Eddigre ugyanis, megszállt már az a bizonyos várva várt karácsonyi hangulat. Már nem is tudod, hogy fújd ki az orrodat, törölgesd a könnyeidet és tartsd a telefonodat egyszerre, nehogy egy másodpercet is elmulassz felvenni, hiszen végre megteheted.

Mi történik, mégis amikor egy ilyen megtörténik?

Lemerevedsz.


Nem lélegezel.


Nem pislogsz.


Nem dobban a szíved.


Úgy érzed órákra el lettél csettintve a valóságból, mikor a férjed, akit szintén elcsettintettek, alig hallhatóan, a színpadra meredve, szinte mozdulatlan szájjal megkérdezi tőled: Hallottad? Te hasonló hasbeszéd technikával közlöd vele, hogy: Igen.

Kicsit magadhoz térsz, szétnézel, a németek sírnak, az angolok sírnak, a dél afrikai anyuka kér tőled egy zsepit…


Senki nem vett észre semmit.


Senki nem értette.


Jól is van így.


Nesze neked Kiskarácsony nagykarácsony. De legalább hallottunk valamit magyarul is. Két hónapig évődsz rajta, hogy írj-e róla. Folyton nyer a nem. Aztán egyik reggel kiszabadul belőled az egész és megírod.


Ennyi történik.


Ha érdekelnek rövidebb, naprakész bejegyzések tőlem, kövessétek a facebookon az abigelet nevű oldalamat.


Legyetek jók,

Abigél


277 megtekintés0 hozzászólás

Kapcsolódó bejegyzések

Házasság

Honvágy

Comentarios


Subcribe
bottom of page