Első nyaralás babával: Gran Canaria

Évek óta terveztük, hogy elmegyünk télen nyaralni. Mindig gyűjtögettünk is rá, nagyjából össze is jött a pénz, kinéztük a szállodát, a látványosságokat a környéken, szóval napokat töltöttünk a megtervezéssel, lényegében gondolatban lejátszottuk az egészet, de aztán mindig akadt valami, amire jobban kellett. Ez évről évre így ment, de mindig megígértük magunknak, hogy jövőre biztosan elmegyünk… Idén is tehát elterveztük, hogy (most épp) a Kanári szigeteket hódítjuk meg. El is kezdtük nézegetni, tervezgetni, ment az agyalás, hogy Majával vajon milyen lesz nyaralni, hogy fogja bírni a repülőutat stb.

A vége természetesen az lett, hogy ezernyi indokot találtunk, amiért jobb lenne inkább jövőre menni, mert már Maja is nagyobb lesz, most inkább jobban kell a pénz másra stb. Az eredeti terv az volt, hogy a karácsonyt töltjük melegben, hármasban, valahol, valami szép helyen. Ezt hamar agyonvertük, mondván, hogy még Hamburgban sem karácsonyoztuk, ráadásul karácsonykor minden drágább, majd inkább megyünk januárban vagy februárban. Végül jött a céges autó program ☺ és abszolút kilőttük idénre is a téli nyaralás ötletét. Aztán a Jézuska közbe szólt és Tomi egyik nap csillogó szemekkel várt haza a nyelvtanfolyamról és izgatottan sürgetett, hogy vetkőzzek és üljek le. A vetkőzés csak a kabátra és a csizmára vonatkozott, mielőtt még bárki rosszra (vagy inkább valami jóra ☺) gondolna. Viccet félretéve közölte velem, hogy megyünk nyaralni. Mondtam, hogy tudom, megbeszéltük… megjön az új autó és bejárjuk egész Nyugat-Európát, azért nem a semmiért töröltük a téli nyaralást… De nem, nem úgy, most megyünk! Januárban, repülővel, Gran Canariara, 6 napra, all inclusive. Most már az én szemem is csillogott, a szívem is kezdett hevesebben verni, ránéztem Majára hátha elárul valamit, mondjuk, hogy apa meghúzta a köptetőt míg odavoltam, de Tomi folytatta, hidd el drágám, megyünk, ki van fizetve, karácsonyra kaptuk. Lehidaltam. Mutatta a foglalást, repülőjegyeket, szállodát. Hát így indult az első nyaralásunk Majával. Vagyis mégsem. Pontosabban úgy indult, hogy bár a következő egy hónapot szinte karanténban töltöttük, hogy Maja nehogy pont akkorra legyen beteg és mégse jöjjön össze az utazás, az indulás előtt 2 nappal brutális hasmenése lett. Egy napot vártam, de nem javult, mentünk dokihoz ez már az utazás előtti délután volt. Azt mondta nem ad semmit, jöjjön ki, aminek ki kell jönni, utazzunk nyugodtan, ha hazajöttünk és még mindig tart, menjünk vissza. Mire a dokitól hazaértünk, Maja jobban lett. Evett is, ivott is, benn is maradt minden. Viszont én, este 6-tól haldokolni kezdtem. Nem tudtam se pakolni, se készülődni, lényegében ki se jönni a wc-ből. Ráadásul nekem hányással is párosult és hidegrázással. Kb. 30 fokra fűtöttem a lakást, köntösben, zokniban, két nadrágban dideregtem a paplan meg vagy 3 bújcsi alatt. (bújcsi = pihe puha pokróc, amibe olyan jó belebújni. Ezt gyerekkorom óta így hívom). Később csak rosszabb lett, szédültem, forgott velem az ágy, nem aludtam semmit hajnali ötig. Sírtam is Tominak, hogy ne haragudjon, hogy most meg miattam nem fog összejönni, sajnálom, hogy ilyen béna vagyok, de biztos, hogy nem fogok bírni így elindulni és öt órát repülni, hiszen 20 percenként kell ki mennem és ez a legkevesebb, de szörnyen érzem magam és tuti meghalok reggelig. Mondta, hogy semmi gond, majd elmegyünk jövőre… így aludtunk el összebújva, a tudattal, hogy nem baj, majd jövőre biztosan összejön. Hét óráig aludtam, és frissen ébredtem. Nem fáztam, nem szédültem, szomjas voltam. Ittam, vártam, de semmi nem történt. Ettem egy szendvicset, semmi nem történt. Fél nyolc volt. Negyed tízre volt megbeszélve, hogy jön értünk az egyik barátunk. Szóval ezerrel pakolni kezdtem, kiugrasztottam Tomit az ágyból, Maját hagytam aludni, gyorsan összedobáltunk mindent, Maja felkelt, pelus, ruha, megjöttek értünk, radiátorok letekerve, ablakok bezárva, indulás. Lesz, ami lesz. A kocsitól még kétszer visszaszaladtunk a cumisüvegekért, meg egy kendőért, lényegtelen apróságok. Útlevél, papírok, megvannak, innentől már megoldunk mindent. Az út hasmenések nélkül problémamentesen telt. Maja csodálatos gyermek, ezt megint bebizonyította. Élmény vele az utazás, élmény a nyaralás. Örül mindennek, élvezi minden percét. Oda is, vissza is aludt egy-egy órát, négyet pedig végig játszott, olvasott, énekelt, mondókázott velünk, na meg úgy előttünk, utánunk, mellettünk 2-3 sorral. Pillanatok alatt hódította meg a legmufurcabb német nyugdíjas bácsit is, aki aztán megpróbált ellenállni a Maja varázslatnak, de addig integetett neki, meg kukucsolt az én kis angyalkám, míg elmosolyogta magát és onnantól kezdve vége volt. Ja, egyébként a repülőn 95%-ban nyugdíjasok voltak és ez majdnem igaz a szállodára is. 70 % ott is nyugdíjas volt. Látszik a különbség a német és magyar nyugdíjas élet között. A mellettünk utazó néni elmondta, hogy 15 éve minden télen kint töltenek 2 hetet. Mindig Gran Canarián és mindig ugyanabban a hotelben. Hihetetlen nem? A kettővel előttünk utazó néni és bácsi a 60. házassági évfordulójukat ünnepelte ott és a bácsi 90. születésnapját. Biztos vagyok benne, hogy láttunk még idősebb párokat is. Járókerettel, bottal, de kiutaznak és nyaralnak, barátkoznak, jóízűeket nevetnek, bingóznak és napoznak a medence mellet. Jó látni, hogy ilyen perspektíva is van öreg napjainkra. Persze voltak fiatalok is, kellemes volt, amikor éjjel csapatostul érkeztek meg a szobájukba a diszkóból. Nem mondanám, hogy finomkodtak. Maja azonban meg se rezzent. Bezzeg, amikor én itthon elaltatom és lábujjhegyen osonok ki és reccsen egy hajszálvékonyat a bokám, arra felriad… Sok kismama is volt, jóval kisebb babákkal is, mint Maja. De nem voltak barátságosak. A sziget viszont csodaszép volt. A part gyönyörű, hosszú, széles, homokos, a távolból látszanak a hegyek és a Maspalomasi homokdűnék. Maja csodálattal nézte és hangosan sikongatott, nevetett, mikor először meglátta az óceánt. Nagyon tetszett neki a látvány, nem gondoltam, hogy ennyire leköti majd. Nem is lehetett elfordítani a fejét, csak nézte és nevette a sok-sok fodrozódó hullámot a part mentén és az elképesztő, mélykék víztömeget mögötte. Ugyanígy örült a repülőből a kilátásnak. Főleg visszafelé, mikor már sötét volt és föntről látni lehetett a kivilágított Párizst. Nekinyomta a fejét az ablaknak, és amíg a fények látszottak, hangosan sóhajtozott és nevetett, meg magyarázott. Zabálnivaló volt. Egy pillanatig sem éreztük sem terhesnek, sem zavarónak a jelenlétét. Nyilván megváltoznak a szabályok, egy babás nyaralással, de ezt belekalkuláltuk, mikor gyereket vállaltunk. Esténként már nem diszkózunk, hanem mi is korábban lefekszünk, viszont így korábban kelünk és hamarabb megyünk reggelizni, amikor még minden friss és van bőven választék. Emlékszem régen mindig 10-re estünk be és épphogy akadt még pár falat vagy egyáltalán hely a zsúfolt étteremben. Aztán mindig kihagytuk a gyerek animációt az esti show előtt, most pedig csak arra mentünk le. Azt is nagyon élvezte. Először nem akartuk levinni, hogy kicsi még, meg hangos a zene, de aztán úgy döntöttünk, hogy döntse el ő, hogy tetszik e neki, majd legfeljebb felmegyünk és kész. De nem csalódtunk most sem. Ahogy letettük, azonnal megindult a bohócok és táncoló gyerekek felé, alig tudtuk visszatartani. Nagyon cuki volt. Ő is akart táncikálni. Csöppet sem félt. A gyerekek odajöttek hozzá, megsimogatták az arcát. A kivilágított medence vize este a szoba felé menet, szintén a kedvencei közé tartozott. Ott is alig lehetett visszafogni, mindenáron bele akart mászni. Egyik nap autót béreltünk és körbe autóztuk a szigetet. Maja az első 5 percben elaludt, így lemaradt a szerpentines utakról, a magas hegyekről, a hihetetlenül mély völgyekről alattunk és a távolban az óceán nyújtotta csodás panorámáról, de később azért Ő is csatlakozott. Épp egy kilátóhoz értünk, amikor felébredt, csak ennyit mondott, mikor kivettem a kocsiból és meglátta milyen magasan vagyunk: jehhhhjjjjj és vigyorgott.

Nincs tériszonya. Ezt nyugtáztuk. Később lementünk még a partra és a turista látványosságokat is megnéztük. Gondoltuk végig megyünk a bazár és étterem soron, mert még van idő vacsoráig, enni azonban nem fogunk, mert a szállodában mindent kapunk, de azért körbe nézünk. Az első étteremnél már csorgott a nyálunk. A másodiknál is. Az illatok, a képek, a hangulat, csak úgy mellesleg elkezdtünk beszélgetni a szállodai kosztról, amivel nem igazán voltunk megelégedve eddig, a húst nem sütik át, és úgy többnyire semminek nem volt íze. Azt megtudtuk, hogy régen nagy mezőgazdasági élet folyt a szigeten, de mára már mindenki inkább a turizmusból próbál megélni, így jóformán mindent importálnak. De azt nem tudtuk meg, hogy honnan hoznak olyan körtét, almát, banánt, narancsot, dinnyét, aminek az égvilágon semmi, de semmi, íze nincsen. Ez igaz volt a zöldségekre is, és ugye ilyen alapanyagokból nem igazán sikerült finom ételeket sem összehozni. Egyszóval meggyőztük magunkat, hogy egy estét eltölthetünk kint is, paellát még sosem ettünk és ilyen finomságokat úgysem adnak a szállodában, eddig még mind a három este ugyanazok a kaják voltak. Így visszagondolva fennakadtunk a Playa del Ingles-i turizmus hálóján, beszippantott az egyik étterem. Kétszemélyes tengergyümölcsei paella tálat rendeltünk.

Nagyon vidáman tértünk vissza a szállodába és nyugtáztuk útközben, hogy milyen jól tettük, hogy ma kint vacsiztunk. Ez a lelkesedés addig tartott, amíg el nem érkeztünk a szálloda étterméig, ahol rengeteg ember tolongott. A nyolc órás csoport ment épp vacsorázni (mi a hat órásba tartoztunk). Nem értettem miért tolonganak az ajtóban, alig tudtunk köztük áthaladni babakocsival. Szerintetek mi volt a nagy népérdeklődés tárgya? Egy óriási kb.100 személyes tengergyümölcsés paella tál vagy inkább teknő vagy medence, amiből öt szakács pakolt az étterem bejáratánál az érkező vendégek tányérjára kóstolót? Aha, az volt. Nekem, szó szerint földbe gyökerezett a lábam. Először meg se tudtam szólalni, csak ránéztem Tomira, láttam, hogy Ő is hasonló lelkiállapotban van. Ezt most elhiszed? Ennyit tudtam kinyögni, Ő meg annyit felelt, hogy menjünk. Maja még hozzátette mikor meglátta a kaját, hogy: jehhhhjjjjj és vigyorgott. A liftben kitaláltam a megoldást, Te drágám lemész, sorba állsz, hozol fel egy tányérral. Nincs rád írva, hogy a hat órás csoportba tartozol, ha mégis lebuknál, mondd, hogy beteg vagyok vagy a gyerek, és nem mentünk enni vagy találj ki valamit, de hozz egy tányérral. Tomi azonnal vágta, hogy mi a terv lényege, éhesek ugye nem voltunk, de egy reményünk maradt, hogy ez is olyan szar, mint az eddigi kaják és továbbra is tök jól tettük, hogy ma kint vacsiztunk. Pikk-pakk megérkezett a tányér kajával, villát ugyan nem hozott, de még megvolt a repülőről maradt műanyag evőeszköz készletünk, amit valami mondvacsinált indokkal Tomi mindig lenyúl és bespájzol és mindig kidobjuk a végén. Nah, most jól jött. Meg is kaptam, hogy na látod, mondtam, hogy még jól jöhet… Megkóstoltuk. Jó volt… ennyi a sztori, ezen nincs mit magyarázni, megszívtuk. Úgy röhögtünk, hogy Maja nem tudta elképzelni mi bajunk van, aztán megadta magát és röhögött velünk. Ilyen a világon nincs, és mégis van. Másnap ettük ugyanazt, amit addig is, csak arra az egy napra rukkoltak elő különlegességgel… Ami még említésre méltó, hogy az idő szuper volt. Mi 18 fokba készültünk, se bikinit se nyári ruhát nem vittünk, ezzel szemben a tavaszi dzsekit, őszi cuccokat igen. 27 fokba érkeztük, a legnemesebb testtájékunkon is folyt a víz, mire bejelentkeztünk a szállodába. Az első utunk a shopba vezetett, ahol ruhát vettünk… meg bikinit, strandtörölközőt majd lesétáltunk a strandra, ahol pirosra sült emberek látványa fogadott. Kellemes csalódás volt, ezt nem bántam különösebben, bár ha előre tudtam volna, kigyúrom magam, hogy jól nézzek ki bikiniben. (De legalábbis hiszti rohamot kapok párszor indulás előtt, hogy milyen kövér vagyok…) Mindenesetre, mialatt megmutattam Gran Canáriának a röcögős kis hájaimat, Maját szorosan magam mellett tartottam, hogy mindenki lássa, hogy ezek bizony neki köszönhető kis szépséghibák… Első nap még csak ruhában mertem napozni, térdig felhúzva. Másnap már combig húztam, harmadnap ledobtam a textilt. Addigra sikerült asszimilálódnom. Tomi kimenőt adott délutánra, mondván, amíg Maja alszik, majd Ő őrködik, menjek nyugodtan napozni. Felmértem a terepet és mivel kismamák és nyugdíjas nénik vettek körül, megszabadultam én is a gátlásaimtól. Mindent egybe véve szuper volt az egész, feltöltődtünk napsütéssel, pihentünk, (Maja miatt este korán ágyban voltuk és jóvoltából reggelig nyugodtan aludtunk) élveztük az együtt töltött időt. Köszönet érte Áki.

ölelés,

Abigél