Kedves Drágáim! Először is bocsánat, hogy az utolsó beszámolókat úgy elnagyoltam, pedig az utolsó pár nap tette fel az i-re a pontot. Kellet a hajóút a Bahamákra, kellett a két nap autóbérlés és rengeteg vezetés, hogy még többet és még többet lássunk. Egyszerűen nem tudtunk betelni a látvánnyal, az érzéssel, ami hatalmába kerített, amikor beültünk a volán mögé és csodaszép tájakon röpültünk. Nézzétek el nekem, hogy keveset és csak szegről végről írtam, de minden egyes nappal nőtt bennünk a félelem, hogy mindjárt vége, haza kell menni és csak az emlék marad, ezért minden energiánkkal csak a jelen pillanat megélésére, kiélvezésére koncentráltunk. Egy életre szóló élményt szereztünk a kint tartózkodásunk alatt. És mit érzek most? Talán a legbeszédesebb, hogy I love Miami-s pólóban ülök az erkélyen, tortilla chipset zabálok guacamole mártással és Millert iszom. Szinte szánalmasan próbálok visszacsempészni valamit abból az életből, amit magunk mögött hagytunk. Ez van. Utolsó nap, amikor Palm Beachen és Boca-n voltunk és megtaláltuk a Marley meg én-ből híressé vált kutyás strandot, hosszú perceken keresztül sétáltam a parton, próbáltam miden pillanatot magamba szippantani, a lábam szószerint csak nyaldosta a víz... Hihetetlenül hosszan húzódik a partnak az a része, ahol csak az apró hullámok fodrozódnak hosszan-hosszan, szélesen elnyúlva a part felé. Lehet, hogy percekig nem éri a lábadat víz és 3-4 méterre van az óceán, aztán egyszercsak bokáig elterít és hopp már újra szinte szárazon állsz. Káprázatos. De nem csak az óceán látványa az, ami miatt csordultig telik a szíved szeretettel, örömmel, hanem az emberek, akik körülvesznek. A csókolózó fiatal párok, az idősebb házaspár, akik a homokban ülve, összebújva nézik a hullámokat, az anyuka a pici babával, ahogy játszanak a vízben, a frizbiző srácok, szóval hozzátartozik az idillhez minden ami körülvesz. Én azt éreztem, hogy tökéletes. És ez kedd délután 6 órakor volt. Én még soha életemben nem éreztem ilyet kedd délután 6 órakor. Láttunk nőket, akik megálltak a parkolóban és az üzleti öltözéket bikinire cserélték... nyilván munkából tartottak hazafelé. Volt aki laptoppal ült a homokban, Ő lehet még dolgozott... más világ, más élet, más mentalitás. Hazafelé a repülőn már volt pár magyar, előjött a jó kis magyar virtus, az örök elégedetlenség. Nem akartam odafigyelni rá, de nem tudtam nem észre venni. A legrosszabb, hogy ez teljes mértékben érthető, nincs min csodálkozni. Nem is hibáztathatom, a mi életünk más mederben folyik. Dupla annyit dolgozunk tized annyi pénzért és az áraink hasonlóak, sőt itt-ott rájuk verünk árban. Miért lenne ezzel bárki elégedett? A repülőút egyébként borzasztóan hosszú volt, de ott is új élménnyel gazdagodtunk, hiszen New Yorkban 18:40-kor szálltunk fel és kb 1 óra múlva volt naplemente, amit a felhők fölött csodálhattunk. Eszméletlen szép volt, de a legérdekesebb, hogy miután lement, az időeltolódás miatt kb. 3 óra múlva fel is kelt, így a naplementét és a napfelkeltét is megcsodálhattuk 10000 méter magasból. Érkezés után hullák voltunk, aludtunk pár órát, ami miatt viszont most nem tudunk aludni :). Miamiban még csak du. 6 óra van. Puszilunk mindenkit innen a nagy Budapestről, ami továbbra is kedves nekünk, autóztunk ma már a rakparton, láttuk a naplementét az öreg Duna fölött és hmmm azért szép helyen élünk mi is és ez legalább a miénk.
- Abigél
Comentarios