top of page
Search

Madeira Projekt 1.

Miért hagytuk el Németországot.


10 éve posztoltam utoljára, 10 éves a kislányom és 10 évet töltöttem Hamburgban. Ez egy bűvös 10es. El sem hiszem, hogy így elrepült az idő. Annyi minden történt velünk ezalatt a 10 év alatt, megszületett a kisfiunk, vettünk egy olyan hétvégi kiskertet amit egy korábbi posztban írtam, majd pár év múlva (f)eladtuk, vettünk egy házat, most eladtuk, megtanultam németül, Tomi felmondott a német cégnél és az USA-nak kezdett dolgozni, megtanultam fotózni, megszereztük a német állampolgárságot, nyitottam egy fotóstúdiót, majd jött a Corona és bezártam, tanultam német jogot, majd elhagytuk az országot. Dióhéjban... Ezekről majd egyenként külön írok, mert így sok lenne egyszerre 10 évet bepótolni.


Miért hagytuk el mégis Németországot?


Rengetegen kérdeztétek ezt tőlem. Nem tudtam rendes választ adni senkinek, mert még magamnak sem sikerült megfogalmaznom a miérteket. Nem volt semmi különösebb oka. Igazából inkább megfordítanám a kérdést. Miért maradtunk 10 évet? Sosem volt tervben, hogy ilyen sokáig maradunk. Sőt, eredetileg úgy volt, hogy csak 2 évre költözünk Hamburgba, amíg Majával úgy is otthon lennék, aztán megyek vissza imádott Budapestemre dolgozni. Ebből pikkpakk 4 év lett mikor Noel megszületett és neki köszönhetően nyertem még két évet. Plusz egy gyerek, plusz egy szobát is jelent, úgyhogy nagyobb lakás kellett, de a nagyobb albérlet túl drága volt, úgyhogy vettünk egy házat, ami olyan szuper lett, hogy utána már lényegében nem volt kedvünk elköltözni. Illetve nem éreztük szükségesnek ezt a kényelmetlenséget magunkra venni, ami a költözéssel, lezárással, újrakezdéssel jár. Az biztos furcsán hangzik, hogy nagyobb albérletre nem volt pénzünk, de házat venni meg igen. Ehhez tudni kell, hogy Németországban akkor, 2014-ben 10 százalék önerő elég volt ahhoz, hogy az ember hitelt kapjon és nem is akármilyen feltételekkel, hiszen a kamatok is nagyon alacsonyan voltak. Szerencsére az építtetőktől megkaptuk az egyik helyi pénzügyi tanácsadó telefonszámát, (aki egyébként azóta is az egyik legjobb barátunk és akiről kiderült, hogy magyar a barátnője és olyanokat tud magyarul, hogy koszos malac, meg popót elverni... aki a nyakába kapta az első találkozáskor a gyermekemet és fel alá szaladgált vele a szobában és kiabálta hogy “megy a gözos, megy a gözos” ... 😊 jaja, volt meglepetés... na de ennek az egész házvásárlásnak Németországban egy külön bejegyzést szentelek majd, most csak annyi a lényeg, hogy az ő segítségével lett a 2 szobás hamburgi lakásunkból 4 szintes házunk úgy, hogy ez nekünk havi szinten kevesebbe került, mint az addigi albérletünk. A házikónk Hamburg-Norderstedt határán állt, egy újépítésű kis lakóövezetben, ami még épülőben volt, mikor megvettük. Ez azt jelentette, hogy csupa fiatal, kisgyerekes család költözött körülbelül velünk egyidőben oda. Mindenki új volt, nyitott az ismerkedésre, a gyerekeknek rengeteg barátjuk lett, ugyanabba az oviba, suliba jártak, délután játszottak tovább az utcában, ami egy kis zsákutca volt, a végén egy körforgalommal, ott laktunk mi. Természetesen, mindig nálunk volt a grund, átlagban 5-6 gyerek lebzselt nálunk délutánonként. Tökéletes magyarsággal mondták a német gyerekek, hogy szia, kérek, köszönöm, igen, nem, palacsinta... Életemben nem sütöttem még annyi palacsintát, mint a Hamburgban töltött 10 évem alatt. Imádtak mindent, ami nálunk volt. Nyári délutánokon grilleztünk, koktéloztunk, pingpongoztunk a kertben. Míg a gyerekek kicsik voltak menő volt a kertben a mászóka, a hinta, a trambulin, a pancsoló... Egyszóval szuper volt. A házunk is gyönyörű volt. Benne volt szívem, lelkem. Egy igazi meleg, kényelmes otthon volt. A felnőttek is ugyanolyan gyakran és szívesen voltak nálunk, mint a gyerekek. Sokszor nem volt egyértelmű, hogy most a gyereket hozta át játszani vagy igazából ő akart egy kicsit dumcsizni, kávézni, játszani a macskámmal a nappali szőnyegén hemperegve. Igen ennyire kényelmesen és otthonosan érezték magukat nálunk a német szomszédok. A szombatonkénti éjszakába nyúló vagy éppen reggelig tartó Exit, Dixit, poker partik, gintonicozás vagy egyszerűen csak egy közös film nézés már most nagyon hiányzik. Mindent egybevéve nagyon jól éreztük magunkat. A költözés viszont mindig ott lebegett a levegőben, hiszen szerettem volna újra jogászként dolgozni, amit csak otthon tehettem volna, viszont az ingatlanárak Pesten időközben olyan magasra szöktek, hogy egyszerűen nem tehettük meg, hogy egy hasonló házat otthon megfinanszírozhassunk magunknak. Rosszabbat meg nem akar az ember, mint amit már elért. Ez volt az a pont, ahol elengedtem a jogot. Ez egyébként egy borzasztóan nehéz és fájó döntés volt. De közel sem volt olyan nehéz, mint ezt követően kitalálni, hogy mit kezdjek magammal, ha jogász többé nem lehetek? Mindenképp szerettem volna egy olyan szakmát a kezemben tudni, amit országtól függetlenül bárhol a világon űzhetek, hogy soha többé ne fordulhasson elő velem, hogy amint átlépem a kis hazám határait, minden amiért addig küzdöttem, minden amit addig tanultam és amiben jó voltam az szertefoszlik és egy senki leszek. Mert a jogi szakma ilyen. De erről is írok majd külön, most vissza a témához. A budapesti ingatlanárak emelkedésén kívül is mindig volt valamilyen okunk a maradásra. Várjuk meg amíg a gyerekek megtanulnak németül, hogy kétnyelvűek legyenek, mert az szuper, másképp fejlődik a kis agyuk és sokkal könnyebben tanulnak majd idegennyelveket. Amikor már mindketten anyanyelvi szinten beszéltek németül, már csak egy év hiányzott az állampolgársághoz... Azt még jó lenne megvárni, ki tudja mi lesz a jövőben, biztos nem jön rosszul… Ez is megtörtént. Német állampolgárok lettünk. Ekkor Tomi már rég freelancerként dolgozott és amerikai ügyfelei voltak. Közben én is megtaláltam az országfüggetlen szakmámat és már kezdett körvonalazódni, hogy mi lényegében a világ bármely részén élhetnénk, hiszen bárhonnan tudunk dolgozni. Például mehetnénk olyan helyre, ahol melegebb van, de semmiképp sem túl meleg, mert azt sem szeretjük. Így került a képbe Portugália, Madeira. Ez az ötletelgetés izgalmas érzéseket szabadított fel bennünk. Meglehet ezt lépni még egyszer? Mindent újrakezdeni? Új nyelv, új ország, új kaland? Van még bennünk ennyi? Talán igen, de a gyerekek, a suli, a barátok... voltak az utolsó kifogásaink a maradásra. Aztán jött a Covid... Na ez azért hatalmasat lendített Madeira irányába, mert azért lássuk be, ha már az embernek otthon kell ülni egy évig... jobb helyet is el tud képzelni egy észak-németországi külvárosi kis utcácskánál, még akkor is, ha az maga a Lila Akác köz... Mi a covid alatt ugyanis 1-2 évig kb. nem mozdulhattunk se ki se be... se nyaralás, se barátok, se suli. De tudjátok mire jöttünk rá? Hogy mi mindezek ellenére szuper jól vagyunk. Mi így négyen olyan szuper és erős egységet alkotunk, hogy a világon semmi más nem számít azon kívül, hogy mi együtt legyünk. A mi kis fantasztikus négyesünk. Először csak megemlítettük a gyerekeknek, hogy mi lenne, ha elmennénk megnézni milyen az idő télen Madeirán, ami egy kis portugál sziget az atlanti óceánon, ahol egész évben körülbelül 20-25 fok van. Nagyon izgatottak lettek. (Persze, mivel két éve nem voltunk nyaralni...) Elmentünk tehát közvetlenül Karácsony után. Imádtuk. 26 fok volt, sokat kirándultunk, strandoltunk, finomakat ettünk, ittunk, a világ legszebb naplementéjében futkároztunk, álmodoztunk, milyen lenne itt az élet... Néztünk sulit, találtam egy nemzetközi iskolát, ahol angol nyelven megy az oktatás, emellett emelt szinten tanítanak portugált és lehetőség van 5 másik nyelv tanulására is. Megörültünk, mert az angol oktatással Németországban nem voltunk elégedettek... finoman szólva. A gyerekek viszont pont emiatt egy éve már tanulnak külön angolt, szóval a nyelvprobléma is ki lenne lőve... Mikor visszarepültünk Hamburgba, hideg volt, esős volt, a gyerekek reggelente, suliba induláskor, majd megfagytak, nyafogtak, hogy vissza akarnak menni, az új sulit akarják, nem akarnak többet reggel mínuszban sötétben suliba menni... Mondtuk, hogy ez egy nagyon komoly döntés új suli, új barátok, új nyelv... nem lenne gond? Nem anya, németül is megtanultunk és a barátokkal meg tudod, hogy tudunk videochatelni... jött a válasz. Egyetlen gondunk maradt már csak. A ház. Az imádott házunk. Amit viszont időközben kezdtünk egyre kritikusabb szemmel nézni. Szuper ház, de milyen jó lenne, ha nagyobbak lennének a szobák, az elosztás is lehetne praktikusabb és persze a jolly joker: a medence, mennyire szuper lenne egy saját nagy medence, amit egész évben tudunk használni... Hát így történt, hogy kifogytunk az okokból, hogy miért maradjunk tovább Németország k voln ban. Leélhettüa ott, abban a házban, abban az utcában az életünket? Igen, hiszen jó kis életünk volt. De nem éreztük úgy, hogy többet adhatna már nekünk. Vonzott az új világ, az új kaland. És abból kaptunk is bőven, már a költözésnél... De az már egy új történet.

Puszi, ölelés, coming soon aBigélet.

1 comment

Related Posts

bottom of page