Német Hétköznapok

Jó, Jó, bocsánat, hogy mostanában lustálkodom, és kicsit kevesebbet írok, de nem olyan nagyon izgalmas egy kismama élete, hogy naponta új élményekről számolhasson be, mármint ami a nagyközönség számára is érdekes lehet. Nekünk persze minden érdekes, ami aznap történt a kicsikénkkel. Tomi hosszan végig is hallgatja munkából hazaérve, hogy mennyi fantasztikus élményben volt részünk aznap...

Hányszor mondta Maja, hogy HEJŐŐŐ, vagy milyen új magánhangzókkal gazdagodott a betűkészlete, hányszor kakilt, pisilt, hányt le, nevetett, tépte ki azon hajszálimat, amik maguktól még nem akartak eltávozni a fejemről és keményen felvéve a harcot a hormonokkal úgy döntöttek maradnak. Maja viszont keményebb dió, ahol éri gyökerestől tépi ki mind. Ilyen és hasonló érdekességek persze nap, mint nap adódnak, de emlékszem milyen volt kismamákkal beszélgetni annak idején, mikor még nem volt gyerkőcöm. Nem értettem hogy tudnak egyfolytában csak a gyerekről beszélni, mikor annyi más érdekes téma van. Ma már tudom, viszont ennek ellenére, igyekszek nem túlterhelni senkit a Majácskám iránt érzett majomszeretetemmel. Azon túl pedig, hogy semmi különleges nem történik velem egész nap – ezt onnan tudod, ha a különböző légitársaságok gépeit már hangról felismered és kívülről fújod a menetrendjüket valamint pontosan tudod, hogy a rikító zöld színű autó mindig fél egy körül megy el a ház előtt és ekkor fut el egy török pasi is és az a fura alakú repülőgép, amit még nem sikerült beazonosítani ekkor száll le, nem messze… (a terasz ablakban szoktuk várni apát ebédre) Estére mire mindent elintézek és a gyerek is alszik, zombi üzemmódban kerülök ágyba. Na ilyenkor „szoktam” írni és előfordul, hogy belealszom. De most fitt vagyok és üde, úgyhogy kárpótlásul jó sokat fogok írni.

Köszönjük szépen a sok kérdést, Tomi jól érzi magát az új munkahelyén. A munkatársak egyelőre jó fejek, segítőkészek, barátságosak. Az egyik külsős sráccal, aki Tomi szerint az agy, már annyira összehaverkodtak, hogy a srác elmondta neki, hogy Ő a főnök nagy reménysége. Kiderült ugyanis, hogy a srác a nagyfőnök régi jó barátja és csak segíteni van ott. Ezen nagyon fellelkesültünk, hiszen itt a négy interjú alatt amit láttak belőle elegendő alapul szolgált ahhoz, hogy a főnök reményeket fűzzön hozzá. Hát még ha majd bedolgozza magát! Egyelőre azonban az újonc szerepében ismerkedik a környezettel. Jókat röhögünk, mikor esténként elmesél egy-egy benti sztorit. Közös megegyezéssel ezt azt megoszthatok veletek. A budi ajtósat el is mesélem. Nekem sem volt könnyű dolgom annak idején, mikor kezdtem az APEH-ban (akkor még úgy hívták), mert a folyosó rohadtul egyforma volt, mind a két irányban. Hosszú, színtelen falak, egyforma ajtók. Ráadásul az én tömegszobám épp középen helyezkedett el. Sokáig dilemma volt merre induljak el. Ez mondjuk lehet csak nekem okozott problémát, mert nagyon kicsi agyam lehet, legalábbis az a része, ami a tájékozódásért felelős, ugyanis hosszú órákat tudtam anno eltölteni a Westend ugyanazon pár négyzetméterén. Egy-egy üzletből kijőve simán elindultam ugyanabba az irányba amerről jöttem. Volt, hogy befelé menet direkt megjegyeztem, hogy ha kijövök merre menjek tovább, de aztán elfelejtettem a nagy vásárolgatásban, és megint visszafelé indultam el, de hagyjuk ezt most, nem az én égetésemnek van itt az ideje. Tomi elmesélte, hogy a cégnek üvegfalai vannak, több párhuzamos folyosó is van az ő szintjükön és mind egyforma első ránézésre. Amikor interjúra behívták, emlékezett rá, hogy elment a mosdóba és még meg is jegyezte magában, hogy jé itt zuhanyzó is van. Konkrétan emlékezett rá, hogy egy WC és egy zuhanyzó. Első munkanapján, mikor újra felkereste a mellékhelyiséget, ami a konyhával szemben van (ez fontos lesz később) belépve látta, hogy két piszoár van. Először ledöbbent, de meggyőzte magát, hogy biztos azóta újítottak rajta, végülis praktikusabb a piszoár egy munkahelyen, mint a zuhanyzó. Ez rendben is volt. Másnap, kiment a konyhába kávét főzni, visszafelé beugrott megint a mosdóba és piszoárok sehol. Egy WC meg egy zuhanyzó. Ezt már nem nagyon tudta hova tenni, még az ajtó mögé is benézett, kiment, hogy jó szinten van-e, megnézte, hogy nem véletlenül a női mosdóba tévedt-e be, de minden rendben volt. A konyha is ott volt szemben. Visszament a helyére. Viszont nem hagyta nyugodni a dolog, a srácokat nem merte megkérdezni, csak nem fogja magát ezzel égetni… ezért kiment még egyszer. Mit talált? Két piszoárt, zuhanyzó sehol. Most már szétnézett nem kandi kamera van-e valahol elhelyezve és így szórakoznak az új húson, persze közben fuldokolva röhögött magában hogy mi a f… van??? Aztán rájött, hogy két konyha van a lépcső két oldalán és mindkettővel szemben van egy férfi és egy női mosdó is és attól függ, hogy melyikbe megy, hogy a helyéről közelít-e vagy a konyhán keresztül. Mindenesetre jót derültünk itthon, mikor elmesélte. Maja annyira édes, amikor mi nagyon nevetünk nem tudja mi van, de Ő is elkezd nevetni. Tomira visszatérve. Van már új gépe, iMac-et kapott, nagyon szereti, kicsit komolyabbak a körülmények, mint otthon voltak. Első héten még nem volt meg a gép és a laptopjáról dolgozott, ami azért volt rossz, mert nem tudta összekötni a nyomtatóval. Az új gépet már sikerült összekötni, csak azt nem tudja hova nyomtat, mert bár egyszer már megmutatták neki, azóta sem találja. (Mellesleg megjegyzem, hogy Hamburg már a kisujjában van, a térképre csak ritkán pillant rá.) Ami még érdekes lehet, hogy a céges büfé becsületkasszás. Van minden, mi szem-szájnak ingere, de büfés nincs, csak egy doboz, ahova be kell dobnod a termékek árát. Itt ez is működik. Egyebekben dolgozik ezerrel, valami nagy projekten, amivel nyár végére kell elkészülniük. Ennyit erről. Mindeközben én, mint már írtam a kismamák átlagos életét élem. Nem panaszként mondom, de azért ki vagyok éhezve egy jó kis csajos beszélgetésre. Néha a fél kezemet odaadnám, ha Majácska válaszolna és legalább egy kicsit beszélgethetnénk, de erre még várnom kell. Mondják, hogy ez egy idő után átbillen majd és örülök, ha szóhoz jutok mellette, én ezt nagyon várom már. A nagyvilággal való kommunikációm viszont egyelőre a cyber térben zajlik. Egyébként egész nap játszunk, nagyokat nevetünk és senkivel a világon nem cserélnék most. Csak hiányoztok ám. Olyan jó volt, mikor munka után, vagy ki mikor ért rá, napközben, délután, hétvégén meglátogattatok és beszélgettünk kicsit, míg Maja aludt vagy elmentünk együtt cipőt venni, beülni valahova egy kávéra vagy csak sétálni egyet a Duna parton. Egy héten minimum háromszor valaki rám nyitotta az ajtót, itt már egy hónapja csak a szomszéd nő csengetett rám egyszer. Akkor is berostam, hogy mit csináljak, hisz egy szót nem beszélek németül. De sikerült lekommunikálnunk, hogy kint hagytam a kulcsot a zárban. Azonnal levágtam mit akar, mikor láttam, hogy a kulcsra mutogat :) és egy Oh, Yes Thank You –val le is zártam ezt a mélyreható „német” beszélgetést. Miért Ő végülis németül beszélt és én megértettem nem? Oké, angolul válaszoltam pedig azt már tudom, hogy Danke, csak a nagy ijedtségben mégsem ez csúszott ki. Így zajlott le az első hosszabb eszmecserém a német szomszéddal.

Ölelés,

Abigél