Terhesgondozás és szülés Németországban

A gondolat, hogy szülni fogunk, önmagában is rémisztő, annak is, aki még nem tudja mi vár rá, de annak is, aki már egyszer átesett rajta és nem maradtak túl szép élményei a 18 órás vajúdásról… De ezt még megspékelni azzal, hogy egy idegen országban, egy általad nem beszélt idegen nyelvű környezetben csináld végig, nos, nem éppen megnyugtató. Arról nem is beszélve, hogy van egy majdnem két éves gyereked és se nagyszülők, se keresztszülők, se unokatesók vagy legjobb barátnők nincsenek a közelben, akikre nyugodt szívvel rábíznád. És mivel két éve pontosan a felsorolt okok miatt, mindenhova együtt mentetek, mindent együtt csináltatok, elképzelhetetlennek tartod, hogy bárkire is rábízd és napokra egyedül hagyd. Apa persze ott van, és a legkézenfekvőbb az lenne, hogy ő marad otthon a gyerekkel amíg te szülsz, ha nem apa lenne éppen az a személy is, aki beszél németül és ezért nem ártana, ha veled tartana a szülőszobára fordítani, nehogy még végül elbeszéljetek egymás mellett a dokival. Ilyen dilemmákkal indultunk neki a nagy napnak. A német szabályoknak köszönhetően, miszerint annál az orvosnál kell szülnöd, aki épp ügyeletes, az az ötletünk is kudarcba fulladt, hogy előre megbeszéljünk a dokinkkal minden lényeges momentumot és a többit majd angolul lekommunikáljuk valahogy, és akkor Tominak mégsem kellene velem jönnie. Ennek a szabálynak a lényege, hogy megakadályozzák azt, hogy egy orvos akár egy 12 órás ügyelet után, még levezényeljen egy-két (magán) szülést. Így mindig az az orvos lát el, aki épp műszakban van, így biztos lehetsz benne, hogy nincs talpon 24 órája és nem alszik el a kitolási szakasznál. Egyébként egyetértek ezzel. Így viszont, Tominak mindenképp velem kell jönnie, tehát még mindig megoldatlan volt, hogy kire hagyjuk Maját a nagy napon. Egy megoldás maradt, az egyik nagyszülőnek ki kell jönni. A kérdés csak az volt, hogy mikor. Mivel Maja egy héttel korábban érkezett, úgy sejtettük, hogy Noel sem pontosan a kiírt időpontban jön majd. Különböző tézisek alapján, mint például ”második gyerek mindig korábban jön” és „a fiúk mindig később születnek a kiírtnál” arra jutottunk, hogy ha biztosra akarunk menni és Maját biztonságban akarjuk tudni a szülés alatt, a kiírt időpont plusz mínusz két hetes intervallumra be kell költöztetni hozzánk az egyik nagymamát. A választás anyukámra esett. Maja helyzete így megoldódni látszott, már csak egy gondolat motoszkált a fejemben, hogy mi van, ha Noel két héttel később érkezik… egy hónap együttélés anyámmal 9.-10. hónapos terhesen, hormonoktól túlfűtött állapotban nem egy életbiztosítás egyikünknek sem. Bocs, anya! Na, de viccet félretéve, jól megoldottuk a gyerekelhelyezést (legalábbis ekkor még ezt hittük) és ez nyugalommal töltött el minket. Azt már tudtam, hogy itt Hamburgban az Albertinen kórházban lehetőség van rá, hogy ha semmi komplikáció nem lép fel a szülés alatt, akkor akár a szülés napján hazamehess saját felelősségre. Természetesen én ennek nagyon örültem, így tényleg csak a szülés idejére kellett megoldani, Maja felügyeletét.

A kórházba a kiírt időpont előtt 2 hónappal be kellett regisztrálni, hogy ott szeretnék szülni és rengeteg papírt kitölteni, hogy ezzel ne a vajúdás alatt zaklassuk egymást. Ez szintén szimpatikus volt, így a szülésnél csak előveszik a kartonodat és elvileg tudnak mindent rólad, hogy mit szeretnél, hogy szeretnéd. Mármint a nyilvánvalón kívül. Kérsz- e epidurált, vagy akkor se adjanak, ha habzó szájjal követeled, mert tiltja a vallásod stb. Itt minden adott, csak kérned kell és nem kerül semmibe. Nem tartja senki a markát, nem is fogadja el, ha adni akarsz, csak mosolyogva nyugtázza, hogy keletről jöttél. Az egész terhes gondozásom, ami fényévekkel meghaladta az otthonit, amiért a méregdrágaszuperdokim 15000 forintot húzott le rólam minden alkalommal, plusz vérvétel plusz fiolás doboz, plusz ilyen teszt, olyan teszt, itt semmibe nem került. Alapból a biztosításod fedez egy terhesgondozási csomagot, amit ezen felül akarsz azért fizetni kell. A szülésért szintén nem kellet egy fillért sem fizetni, pedig ez megérte volna a pénzét. Enyhén szólva olajozottabban mentek a dolgok, mint két évvel ezelőtt Budapesten. Eleve úgy indult, hogy éjjel egykor elfolyt a magzatvizem. Azon az éjjelen, amikor anyukám hajnali 5-kor felszállt a vonatra Budapesten, hogy este fél 9-re Hamburgba érjen. Azon éjjelen, amikor már teljesen megnyugodtam, hogy holnap este végre megérkezik anya, minden rendben lesz, Noel óriási rúgással kirepesztette a magzatburkot. Utólag hálás vagyok neki, hogy megkímélt több órás vajúdástól, meg burokrepesztéstől stb., de akkor konkrétan kisebbfajta sokkot kaptam. Azért én azt gondoltam, hogy amin keresztülmentem első szüléskor, engem már sok meglepetés nem érhet. Az első gondolatom az volt, hogy még nem szülhetek, anya még nincs itt. A második, hogy azonnal indulni kell a kórházba. Felkeltettem Tomit, hátha neki van B terve, mert a szuperbiztos nagymamát egy hónapra kiköltöztetős tervezetet Noel bizony szó szerint felrúgta. Felhívtuk az egyik magyar ismerősünket, aki itt lakott nem messze. Én próbáltam neki értelmesen és lassan elmagyarázni mi történt, de ez csak az én fejemben játszódhatott így, mert azt mondta azonnal adjam Tomit. Később elmondta, hogy semmit nem értett abból amit mondtam csak annyit, hogy kétségbeesetten hadarom, hogy anya ma hajnalban indul Hamburgba, már pesten van, de csak estére ér ide. Tomi átvette a telefont, annyit mondott, hogy elfolyt a magzatvíz és át tudna e jönni. Bea 5 perc múlva ott volt. Ekkorra, már Maja is felkelt, kiverte a balhét, eszébe sem volt Beával otthon maradni, szóval Bea is jött velünk a kórházba. Egész életemben hálás leszek neki ezért a szívességért. Kettőre értünk a kórházba, mindenki kedves volt, azonnal kaptam szülőszobát, mindenki bejöhetett velem, azonnal csillapították a fájásokat, a hebamme, itt így hívják a szülésznőt, végig velem volt, igazgatta a párnámat, nézte a vérnyomásomat, mutatta hogy lélegezzek, hogy engedjem el magam. Elmagyarázta, hogy miért fontos a tágulás szempontjából, hogy lazítsak. Összehasonlíthatatlan azzal a stresszbombával, amit otthon dobott rám Ursula a Szent Istvánban. A hebamme a vajúdás egésze alatt azon dolgozott, hogy a minimálisra csökkentse a fájdalmaimat. Homeopátiával, gyógyszerekkel, masszázzsal. Én Budapesten akaratom ellenére megtapasztaltam az alternatív szülőszobát. Ebből kiindulva minden létező fájdalomcsillapítási módszert tárt karokkal fogadtam. Így Maja szinte végig velem lehetett, volt olyan tágulási szakaszom, hogy nem is éreztem a fájásokat, csak a gép mutatta. Hát nem érdekes? Otthon pont fordítva volt. A gép semmit nem mutatott, még a tolófájásokat se hitték el nekem, míg meg nem vizsgáltak. 4 óra múlva reggel 6:50-kor megszületett Noel. Maja ezalatt az utolsó egy órában, mikor már komoly fájások voltak, majd a kitolási szakasz, kint volt Beával a folyosón és a gyerek részen játszottak a játékokkal, olvasgattak, babáztak. Az ilyen gyerek sarkok Németországban minden rendelőben és kórházi váróban alapfelszereltségnek számítanak. Nagyon büszke voltam Majára, hogy ilyen nagyszerű kislány. Tudta mi történik, megbeszéltük már sokszor, hogy ha a kistesó úgy dönt, hogy ki akar jönni, akkor majd bemegyünk a kórházba és a doktorbácsik segítenek neki kijönni. Az egyetlen ami megzavarta, hogy végül doktornénink lett. A szülés komplikáció mentes volt, úgyhogy én jeleztem a doktornőnek, hogy még ma szeretnék hazamenni. 4 órát kötelezően bent kellett maradni, ezt követően újra megvizsgált és nem látta akadályát, annak, hogy hazamehessek. Így délben már otthon volt az egész család. Immár Noel is velünk volt. Meglepően jól voltam, még hatott a fájdalomcsillapító… Este megérkezett a nagyi is, nem hitt a szemének, volt meglepetés. De jól jött a segítség így is. Másnap a szoptatás alatti méhösszehúzódások elég kellemetlennek bizonyultak. A hebamme (itt így hívják a védőnőt is) egy hétig minden nap jött meglátogatni minket. Megvizsgált, masszírozta az alhasamat, akupunktúrázott, vérnyomást mért. Noelnél súlyt mért, ápolta a köldökcsonkot, nekem hozzá sem kellett nyúlnom. Később, Noel 6 hetes koráig hetente egyszer jött, aztán többet nem. Őszintén mondom, hogy bár nem beszéltünk egy nyelvet, de mégis sokkal inkább úgy éreztem, hogy itt vigyáznak rám, értenek, éreznek, értem vannak, segíteni akarnak, jó helyen vagyok. Sajnos ezt az otthoni méregdrágaszuperdokimról nem mondhattam el.

Abigél